Luxusmihasznaként tengettem a mindennapokat az elmúlt időszakban, és arra jöttem rá, hogy imádnék trófeafeleség lenni! Jó, persze tudom, hogy bizonyos számok ellenem szólnak. De ha az ötven az új harminc, és délután hatig ledobok tizenöt kilót még tutira van esélyem lágy fényekkel megvilágítva, félhomályban – egy lézeres szemműtéten még át nem esett pasinál. Ha nem is trófeaként, de egy kerek emlékplakettként bizonyíthatnék…
Ezzel a magamról tett friss felismeréssel felvértezve, elvittem ezt az egynyári hobbi-ribancot plázázni. Ez nálam különösen a komfortzóna kerítésén kívül eső tevékenység, mert nem szeretem sem a zsúfolt helyeket, sem a tömeget.
Már a kaland elején kellemes meglepetésként ért, hogy mintha ciánoztak volna: sehol a céltalanul ődöngő kritikátlan tömeg. Sőt, már a kiárusítások is megkezdődtek. Így aztán, mint egy eszét vesztett keresztszemes öltés jutottam boltból boltba, majd megint vissza. Persze, ahogy az lenni szokott, a fülkében eltöltött kínos tükrözős perceket követően jött a lehangoló tipik női beismerés: qrva nehéz badipozitívnak lenni, és ma sem leszek Heidi Klum. Úgy döntöttem – hogy meggyógyítsam sajgó lelki sebeimet-, vásárolok az otthon maradottaknak ezt-azt, hogy legalább értelme legyen annak, hogy útra keltem.
Már épp kilépnék a koszos függöny fedte magányból, amikor egy erőteljes hangra leszek figyelmes: „Rebi, hányadszor kell ma elmondanom, hogy az akasztók a másik zsákba mennek?! Komolyan nem értelek! A füleden ülsz, vagy képtelen vagy befogadni az információt? Hogy vehettek fel ide téged ilyen felfogó képességgel?! Mondd, teljesen hülye vagy?”
A szakmai kíváncsiság úgy hasított belém, hogy félig felhúzott szandállal, fél lábon ugrálva törtem elő, hogy megnézzem magamnak ezt a tajparasztot (lásd még vezetőt). A brend te magad vagy jegyében állt ott egy huszonöt körüli szemüveges, trendi szakállas fiú, aki határozottan nem érzékelte a slimfit határait, és a hasán végig a gombok közül kikandikált szőrös kölyökgólya teste. Vele szemben állt egy széparcú, de eddigre már a sírástól elkenődött sminkű tizenkilenc-húsz év körüli lányka, letaglózva és bocsánatot zsolozsmázva: „Ne haragudj Matyi! Bocsánat! Igazad van! Elnézést. Jobban figyelek. Nem, nem vagyok hülye. Illetve, de, olyan hülye vagyok.” De a fiú, mint egy foxi, akinek lábtörlő akadt a fogai közé, fennhangon tovább rángatta szegényt: „Rebi, szerinted most képes leszel ezredszerre megjegyezni, hogy hova mennek a vállfák?! Mondd utánam: a vállfák a kék zsákba mennek. Nem hallom! Hangosabban!” A kislány engedelmesen, hüppögve ismételte, hogy hova is mennek a vállfák. Ezen a ponton már többen kidugták a fejüket a fülkéikből. A pasi észrevette a hirtelen támadt közönségét, megvetően végignézett rajtunk, majd állát felszegve, meglehetős teátralitással elvonult. Egy a mamáját kísérő pici lány odament Rebihez és a kezébe nyomott egy papírzsepit. Ő meg elmosolyodott. De szerintem másnap már nem jön be dolgozni. Azt hittem, ezzel le is tudtam a közjátékot, ám a pénztárnál való sorban állás közben ismét felbukkant a bolt hőse. Mint aki letépte láncát, az imént megismert crescendóval rávetette magát egy következő beosztottra, aki azért kapott nyilvános lebaszást, mert fel merte venni a telefonját, miközben az ügyféltérben csendben rendezgette a cipőket. Hiába szabadkozott, hogy az egyetemi felvételijével kapcsolatban hívták és muszáj volt felvennie. A fiúcska a felkent vezető felsőbbrendűségével a hangjában csattogtatta az ostort, a sorban állók szekunder szégyenérzetét nem kímélve.
Úgy voltam ezzel a helyzettel, hogy két dolgot tehetek: vagy odamegyek és instant vezetőképzést tartok a fiúcskának mindenki előtt, vagy mint David Attenborough a vadonban, csak megfigyelem a természet erőit és tudósítok róla. Ismersz. Minden erőmre szükség volt, hogy ne menjek neki a gyorsruházati lánc alsópolcos csúcsragadozójának.
Még szerencse, hogy megint elfelejtettem befotózni a QR-kódot a parkolóban és ezért harmincöt perces bolyongásba telt mire megtaláltam a kocsit. Ez pont elég volt arra, hogy valamelyest lehiggadjak.
De a szekunder szégyenérzet helyét csakhamar átvette a primer elkeseredés. Hogy amikor a szaktársak rózsaszín felhőkön üldögélve, pillecukrot szopogatva, csengettyű hangon méltatlankodnak, hogy mire ez a nagy küzdelem, vér-veríték, öngerjesztett szélmalomharc, hiszen az ő világuk tele van tehetséges vezetőkkel, csak én nem veszem észre!
Meghívlak: járj egyet velem a világban! Mert mint látod, lépten-nyomon szembejön a valóság.
Ne érts félre, nálam nincs elkötelezettebb híve az azonnali visszajelzésnek! Nagyon hiszek abban, hogy ott, azonnal, egyértelműen kell visszajelzést adni és el is várni azt viszont. Pont ezért ekézem az éves teljesítményértékelési rendszereket (is). Az eszközt és a folyamatot, amit a HáeR azért tart fent, hogy önnön fontosságát bizonyítsa. Gúzsba kötve a vezetőket, elnyomva bennük azt a természetes indíttatást, hogy rögtön jelzem azt is, ha valami nagyon oké, vagy ha valami nagyon nem oké. Sohasem értettem, hogy miként képes észérvekkel megindokolni bárki a TÉR rendszer létjogosultságát, akinek például gyereke van! El tudod képzelni, hogy évente egyszer – februárban, de legkésőbb március 20-ig – leülteted a gyereket a Bolmen nevű svéd kis sámlira és elmondod neki, hogy amikor tavaly nyáron a nagyinak azt kiabálta, hogy én nem kérek másodikat, csak a leves után rögtön a palacsintát -azt megtehette volna szebb hangon is; hogy amikor belenyúlt villával a konnektorba, na azt nagyon nem kellett volna; hogy homokot szórni Kevin szemébe elég gázos. De egyetértesz az óvónénivel, aki szerint dícséretes, hogy kiválóan tud délutánonként aludni. Te is röhejesnek tartod, valld be! Na, ugye?!
Visszatérve a zaragyöngyéhez és a vállfáihoz: muszáj visszaadni az embereket a vezetőknek! A vezetőknek érezniük kell, hogy emberi kapcsolatokban működnek és nincs HáeR által rájuk adott slimfit páncél, ami mögül ocsmányságokat kiabálhatnak, mert az úgyis megvédi őket! És igen, továbbra is ekézni fogom ezt a rendszert, mert változást akarok és mert túlontúl jól ismerem belülről az erényeit és a bűneit.
Lehet az égő háznak háttal ülve melegedni és a lángok barátságos fényét dicsérni, de ettől még gáz van, babám!
